The boy who has nothing except... - 6. rész

The boy who has nothing except...

18+(?)

Figyelmeztetés: Felkavaró események említése, enyhén érintett szexuális tartalom.

Nem tudom, melyik az a tulajdonságom, vagy vezető érzelmem, amit azt mondta, hogy jó ötlet lesz igent mondani ChanYeol ajánlatára, miszerint szeretne ismerkedni, és belátni a jelenem mögé. Bár pontosan azt sem tudom, hogy ChanYeol-t mi vezérelte ehhez a vágyához. Hogy egy magamfajta fiúval kezdjen el ismerkedni. Mármint, vannak még olyan hajléktalanok, akiknek redszeresen adnak pénzt olyan emberek, akik már előtte is adtak, vagy hasonló. De miért pont ismerkedni? Persze, pénzt úgyse fogadnék el tőle. Az az én gondom, és kihúztam eddig is annyival, amennyim volt, ezután is menni fog.
Mindegy is. Belementem, már mindegy. A kíváncsiságom még mindig ugyanolyan nagy, így érdekel, hogy mi is fog ebből kisülni. Lehet, hogy sokan azt gondolnák, amíg volt gyerekkorom, tipikusan olyan gyerek voltam, aki inkább magában volt. De nem. Pont az ellenkezője, és bár nem szeretek dicsekedni -igaz ez nem gondolnám, hogy annak számít-, de elég kedvelt voltam az iskolában, sok barátom volt. De hol vannak a barátok, amikor bajba kerül az ember? Senki nem ajánlotta fel a segítségét, és most nézzétek meg, hol tartok. Egy teljesen random, és ismeretlen fiúval készülök leülni egy parkbeli padra, és kitárni neki a múltamat.
A legrosszabb tulajdonságom, hogy nagyon könnyen megnyílok akárkinek, és ez így, pár évvel később, olyan emberként, aki évek óta nem beszélt még annyit egy személlyel, mint ChanYeol-lal, csak romlik. Rámnéz és elkezdek neki kitárni mindent. Nem így kellene lennie... Nem tudhatom, hogy van-e hátsó szándéka. De mindeközben nem kéne így gondolkodnom egy én korú fiúról, akinek csak túl nagy a szíve, és segíteni akar, akinek csak tud. Mégis...
Nem szabad ránéznem, nem szabad hallgatnom kedves szavaira, nem szabad neki elmondanom mindent, szóról szóra... Sőt, semmit nem szabad neki mondani. Így is túl sokat tud már -igen, csak a koromat, és a nevet, amivel ebben a szaros városban futok, de ez is elég. Túl sok.
Szívem hevesebben kezd verni, mint ahogy amúgy alapjáraton teszi, tenyereim izzadni kezdenek, szemeimet nem tudom egy helyre koncetráltatni, ide-oda járnak a park gyönyörű zöld gyepén. Észre se vettem, hogy már ideértünk, hogy valószínűleg ChanYeol megint biztosan be se fogta a pofáját az ideúton. Hogy most is biztos beszél, de nem hallok semmit, úgy érzem, hogy a pánik hamarosan kitör belőlem, hogy már nem csak számomra észre vehető jelei jellennek meg... De ennek már mindegy. Érzem a fájdalmat tüdejeimben, és ez mintha visszarántana a valóságba. De aztán rájövök, nem a fájdalom az, ami visszaránt, hanem a melegség. A melegség, ami valaki másnak a testéből árad. És az a valaki nem kizárt, hogy ChanYeol.
Fejemet lassan fordítom a fekete hajú fiú felé, és beigazolódik minden, amit az előbb gondoltam. ChanYeol erős karjai izmos mellkasához szorítanak, talán már túl erősen, mert a levegővétel egyre nehezebb. Lehet, csak a gondolat miatt, hogy éppen egy ismeretlen fiú ölel, amíg én próbálom magamat lenyugtatni, de ez most pont nem segít.
Túl durván, vagy nem, de eltolom magamtól testét, s amennyire engedik a falécek, messze csúszok a fiútól. Szemeim nagyra nyílva néznek irányába, ő is egy meglepett arckifejezéssel tekint vissza rám. Ő mit van meglepődve? Vagy lehet nem kellett volna olyan durván ellöknöm...
-Bocsánat...-suttogom megint a gyepet nézve, inkább csak magamnak, mint neki. Meg se hallja szerintem, már nem érzem magamon szemeit.
-Mi történt?-Miért ilyen nyugtató a hangja? Miért éreztem magamat biztonságban karjaiban? De, ha biztonságban éreztem magamat a közelében, miért vagyok most ilyen? Min YoonGi, megörültél.
-Suga...-Nevemre felkapom fejemet, tekintetünk megint találkozik, de ezúttal pég fél perc múlva se szakítja ezt meg egyikünk se.-...mi történt? Miért vagy most ott, ahol?
Mintha egy interjún lennénk, úgy teszi fel a kérdéseket, mégis érzem az igazi érdeklődést, és törődést hangjában, amit egy interjúvolóéból kevés alkalommal lehet kivenni.
-Az én hibám... Azt mondják, az én hibám az egész, ChanYeol!-hangom bár elcsuklik, nem zavartatom magamat. Igaz, hogy már kezdek bekönnyezni. Nem kéne, Suga...
-Kik, Suga?-Őt érdekli... Senkit nem érdekelt, de őt... Őt érdekli.
-Senki...-Mintha most ezzel jobban összezavartam volna, mint akármi mással. De tudd meg ChanYeol, hogy magamat is ugyanannyira kavartam össze. Arca teljesen ismeretlenbe vált, talán gondolkozik, és látom, ahogy nyitja száját, valószínűleg azért, hogy megszólaljon. Megrázom fejemet, ezzel intve le.-Én voltam az végig, aki Min YoonGi-t hibáztattam a szüleim összetűzéseiért. Minden egyes nappal változik a véleményem, még soha nem sikerült magamat meggyőznöm arról teljesen, hogy semmi közöm nincsen ahhoz, hogy most itt vagyok.-Hallgat, olyan figyelmesen hallgat, hogy szívem olvadni kezd abból a jeges kis burokból, amit az évek során felépített maga köré.-Minden a pénzzel kezdődött. Mint ahogy az összes dolog ebben a világban. Te nem tudod, milyen érzés az, mikor arra kell hazamenned, hogy anyukád megint azért kiabál édesapáddal, mert az összes használható, és valamit érő pénzeteket elköltötte cigarettára, igaz? Hát nekem ez a mindennapjaim része volt. Ez volt az, ami miatt mindig kitört a veszekedés.-Kisebbet sóhajtok, és tarkómra simítom jobb kezemet, megvakargatva ott bőrömet, majd újra felnézek a mellettem ülőre. Ő ugyanúgy figyel, ugyanazzal az arccal, akárcsak egy tökéletesen kifaragott szobor.-Az egyik nap viszont... Különleges volt.-A mosoly, ami arcomra ül semmi boldogságot nem mutat, keserű, sírásra húzódó. ChanYeol szinte megijed. Oh, ugyan drága, nem kell...-Arra mentem haza, hogy édesapám teste vérbefagyva, mindenfelé, teljesen természetellenesen álló végtagokkal fekszik a kis lakásunk konyhájában. A gyomra környékén, pólójába ivódott vérével.-ChanYeol szemeiben annyira elveszek, miközben mesélek, hogy szinte nem is érzem a fájdalmat. Nincs sírhatnékom, mert ennek a fiúnak már a pillantása is biztonságot ad.-Anyám sírása áthallatszott a vékony falakon. De nem mertem mozdulni, nem akartam látni őt, így csak felhívtam a mentőket.-Sóhajtok, lábaimat felhúzom magamhoz, sarkaimat a pad szélére támasztva ölelem magamhoz térdeimet.-Nem akarom tudni, hogy mi idegesítette fel annyira az anyámat, hogy leszúrja az édesapámat... Nem akarom tudni, hogy mi történt volna, ha úgy döntök, hogy megkeresem anyát... Ha éppen nem érnek ki korán a mentők a rendőrséggel, és anya átjön a szobából. Nem akarom...-fejemet rázom közben, már csak érezve, de nem látva a fekete hajú tekintetét.-Lehet nem lennék itt. De az még mindig jobb lenne nekem is, mint amiben most élek.
ChanYeol felém lévő keze hátamra siklik, amitől egy kellemes hullám szalad végig gerincemen. Jól esik a gondoskodás.
-Ezután még azt a kevéske kis lakbért se tudtam fizetni abból a két munkából, amit suli mellett végeztem. Kidobott a házbérlő. És azóta itt vagyok.
-Hány éves voltál akkor?
-Tizenhat...
-T-tizen---hat??-Felnevetnék azon, ahogy visszakérdez, nem számított arra, hogy ennyi voltam. Egy bólintással erősítem meg saját magamat, ő pedig csak még jobban kiakad. Keze lekerül a hátamról, és a másikkal együtt hajában vesz el.
Nem tudok mit mondani, én is csak emésztem magamban a már százszor elismételt, és még egyszer át is élt történetet. Ma lehet, hogy úgy érzem, nem az én hibám, de holnap, mikor megébredek, újra magamat fogom az egész központjába helyezni.
-Ugye tudod... Hogy neked mindehhez semmi közöd? Hogy nem a... Te hibád...-Chan kissé félénken szólal meg, hangja remeg, de mégis ott van mögötte egy magabiztos rezgés.
-Ma még tudom. Holnap már én leszek az, aki ezt az egészet okozta.
-Nem! Mármint... .

ChanYeol POV

Az érzelmek, mint egy frissen áttört gáton át ömlő víz, úgy öntenek el engem. Tudtam, hogy sok, nem igazán jómódú család van, főleg ebben a városban de, hogy egy tizenhat éves fiú ilyen sorsra juthat a szülei butasága miatt. Sajnálom Suga-t, és hogy így kell már élnie, de ha ezt ki is mutatom, ő nem fogja jó szemmel nézni. Sokszor megkaptam már -nem csak tőle-, hogy nem kell sajnálni, az nem segít sokat semmin.
-...Nem tehetsz semmiről, ők voltak azok, akik nem tudták beosztani, milyük volt. Az lett volna a dolguk, hogy elélhetőséget biztosítsanak nem csak az egész családnak, de neked is a jövődre nézve.-Magyarázom, mégis feleslegesnek érzem, mert egyértelmű, hogy mindezt a mellettem ülő fiú is jól tudja. Ezt be is bizonyítja erőteljes bólogatásával. Én pedig tehetetlenül újra átvetem jobb kezemet a fiú vállán, és magamhoz húzva, másikkal is átölelem. Remélem megérti, amit próbálok vele megosztani.
Beszéltem már annyi hozzá hasonló emberrel, hogy tudom, tényleg nem kell a sajnálatom, de a segítség mindig, mindenkinek jól jön. Ezért is segítek, amikor és akinek csak tudok. Ezért akarok minél közelebb kerülni ehhez a védtelen, gyermek lelkű fiúhoz, és ahogy csak tudok itt lenni számára támasznak. Igaz, már biztos nem lesz teljes a segítségem, hiszen mindez évekkel ezelőtt történt, most pedig már egy látszólag sokkalta erősebb személyisége is kiépült.
Suga karjai viszonozzák ölelésemet, csípőm köré fonódnak, arca nyakamba fúródik, nekem pedig jobb kezem tarkójára csúszik, ott cirógatva puha bőrét és érzésre is zsíros haját. Apró sóhaj hagyja el számat, és egy halk kis hang, mi a 'sajnálom' szócskát formázza meg. Suga hümmögése jelzi, hogy hallotta, és nincs ellenére se, utóbbit még arca mélyebbre temetésével is megerősíti.
-Tudod... Igazad volt, hogy nem tudom, milyen érzés a pénzről veszekedő szüleid látványára hazamenni... De ez nem jelenti azt, hogy nem tudok együtt érezni, és sajnálatot érezni. Pont ezért segítek... Ezért szeretnék segíteni. Meg szeretném mutatni, milyen érés az, amikor a pénz a legkisebb dolog, ami miatt aggódni kell. Szeretném megmutatni neked az élet szép oldalát, és ha ez a pénz segítségével mehet, akkor is állok elébe.-Próbálom, amennyire csak tudom bíztatni, és a bizalmába fogadtatni magamat, ami egyenlőre úgy tűnik, nem fog menni, de nem adom fel!
-Igazán ne-
-De igen, kell. Szeretném.-Suga beleegyezően hümmög, és bólint hozzá. Mégis csak egyszerű volt rávennem, hogy ebbe is belemenjen. Már az elég boldogság volt az óriási szívemnek, hogy azt elfogadta, hogy beszéljen nekem a múltjáról.

Van valami érdekes ebben a srácban, és nem csak az élete, vagy a múltja, és amiken keresztül ment... Nem! Amikor a szemeibe nézek, valami olyasmi csillan meg bennük, ami azt súgja ismerjem meg, és ne hagyjam veszni.

Bár csak hetek teltek el azóta, hogy a felsőbb évfolyamra járó csapat utoljára "lecsapott rám", és Suga megmentett, elég sok minden változott.

Ezen a hét pénteken volt egy házibuli, a SeHun utáni legmenőbb srác tartotta, ugyanis a szülei két hónapra elutaztak, és ráhagyták az óriási, két emeletes, két medencével rendelkező házat. Ő meg hát úgy gondolta, ha egy ilyen helyi adottsága van a háznak, miért is ne használja ki? Ilyenkor szomorodok el, hogy csak egy -bár kicsinek nem nevezhető, de hát azért mégis csak- lakásom van, ahol ha akarnék sem tudnék tíz embernél többet meghívni. De mindegy is...

Persze Oh is ott volt, ugyanis nem titok sem a hazigazdáról, NamJoon-ról, sem a bandavezérről, hogy saját nemük iránt érdeklődnek (Nam helyzetében egy 'is' is elférne, bár ritkábban hallani a lányokkal való esti kalandjairól). Valamint az se hét pecsétes titok, hogy a két srác, már nem is egyszer, de összefeküdtek.

Viszont ezen a bulin SeHun nem éppen a házigazdára hajtott, hanem különösképpen sokat volt a közelemben, és figyelt. Nekem nem tűnt fel... Vagyis, amikor táncoltam éreztem valakinek figyelmét le se szállni rólam, de csak később hívták fel arra figyelmemet, hogy Oh nagyon is engem figyel.

Köztudottan utál -vagy csak jól színészkedik-, és nem egyszer kerültem már az ájulás szélére, mert szétveretett. De itt is van a megoldás! Szétveretett. Ő egy ujjal se ért hozzám, kivéve azt az alkamat, mikor meg lettem mentve az utcán. De általában kerülte azt, hogy bántania kelljen, mégis minden fenyegetését egyenesen az arcomba intézte, néha még kevesebb távolsággal is, mint az átlagos öt centi. Tudtam eddig is, hogy meleg, mert mint mondtam, mindeki más is tudja, de nem gondoltam volna arra, hogy csak azért basztat, mert baszhatnékja van, ráadásul az én fenekemmel.

Így történt, hogy Oh SeHun, a híres-nemes zaklatóm megfektetett azon a csodálatos éjszakán. És be kell valljam, kurvára élveztem, főleg a reggeli szex miatt, ami után el is húzott a lakásomról. Mivel most hétvége van, nem tudom, milyen lenne a hozzámállása a suliban, de nem bizakodok. Bár az kizárt, hogy ne újságolja el a kalandját velem, ami egyenlő azzal, hogy tuti mindenki engem fog bámulni, és a bátrabbak még kérdezgetni is. Nem kell felkészülnöm, hiába nem vagyok kész arra az -átlagnál több- figyelemre, amit kapni fogok.

Telefonom csörgése kizökkent éppen elfajulni vágyó gondolataimból, így meg se nézve kapom fülemhez, a zöld gomb elhúzása után.

-Otthon vagy, ChanYeol-ah?-Az ismerős mély, és rekedt hangra testem megremeg, és vissza kell fognom sóhajomat.

-Igen.

-Tíz perc és ott vagyok.-Gumik csikorgását hallom csak, majd pár pillanattal később néhány dudaszó is áthallatszik a telefonon.-Ajtó nyitva, te pedig ruha nélkül.-Amint kiadta parancsait a vonal megszakad, én pedig cselekszem.

Nem tudom, hogyan, de SeHun azzal az estével úgy az ujja köré csavart, mint engem még soha senki. Pedig csak tegnap előtt volt...

Kérését teljesítve kulcsolom ki a bejárati ajtót, és szobám felé indulva, csak trehányan dobálom mindenfelé haladás közben levetett öltözékem darabjait. Felkapcsolom a villanyt a hálóban és már teljesen meztelenül huppanok hátamra az óriási ágyon, teljesen kiszolgáltatottan érezve magamat már most. Pedig még csak ide se- De igen, ideért. Hallom bakancsai súlyos koppanását a parkettán, és kabátja huppanását, ahogy az kevésbé erőteljesen ér földet, gondolom a fogasról csúszott le.

Már csak akkor eszmélek fel, mikor egy félmeztelen, fekete hajú isten fölém mászik, azzal a kiállhatatlan önelégült mosolyával. Karjaim rögtön mozdulnak, nyaka köré fonódnak, és akaratos csókba vonva őt rántom magamra testét, ezzel egy kissé idegesek ható morgást csalva ki az idősebből.

-Nincs időm szórakozni, Chan.-dörmögi számra, majd már csak jobb markát érzem kezdetleges merevedésemen ügyködni, eközben én halkan sóhajtozva próbálom egy kézzel kiszedni éjjeliszekrényem fiókjából a kellő eszközöket.-Fordulj, édes.-Még éppen elkapom piszkos vigyorát, és meg se várva, hogy én cselekedhessek, átfordít a hasamra, csípőm alá nyúl, hogy azt megemelve fenekem kitolására kényszerítsen, és nekikezdjen annak, amiért jött.

Hiába érdekel Suga, ő mégsem olyan ember, akivel ilyeneket csinálhatnék, és hát... SeHun eszméletlenül nyomja az ágyban, így ki nem hagynám, még ha ő kevésbé is érdekel, mint a kis csöves srác. Azt meg pont leszarom, hogy Oh másokat is basz-e, vagy sem, a lényeg, hogy jöjjön, és elégítse ki minden szexuális vágyamat, mert őneki ez kurvára megy.

Lassan SeHun már többször jön figyelmeztetés nélkül, hogy kielégüljön, mint azzal. Nem bánom, de azért... Néha meglepő tud lenni, hogy leugrok a boltba kb öt percre, és otthon meg már SeHun a szobámban vár. Ugyanis már kulcsa is van. Honnan? Fogalmam sincs. Biztos egyszer ellopta az enyémet és másoltatott magának. Legalább nem kell azon izgulnom, hogy mikor jön be valaki idegen az ajtón, amit nem szabadott bezárnom, mert akkor SeHunie nem tudott volna bejönni. És az akkor nagyon felidegesítette volna... Aminek nem lett volna a legjobb vége. Mármint de, csak ami a következmény után jön. Na az, hát az nekem nem lett volna olyan kellemes.

-ChanYeol-ah~-SeHun mély hangja átszeli lakásomat, ahogy azt követően az ajtó csapódása is. Hálószobám ajtaja se nyílik ezután sokára, és az a megtévezhetetlen alak lép be hozzám, akit már méterekről kiszúrok és felismerek.

-Áh, hát ma is a tudtom nélkül törtél be a lakásomba?-Nagy vigyorral pillantok fel az idősebbre telefonom képernyőjéről.

-Áh, hát ma is az engedélyem nélkül beszélsz?-komoly hanglejtése még mindig képes megijeszteni, és mivel tudom, miért jött -hisz mindig csak azért jön-, telefonomat eldobom, és takarómat már le is dobom magamról, és ágyamról, miről én is leszállok, hogy vetkőzni kezdhessek. Hangos nevetés üti meg füleimet, ezért szembe fordulok SeHun-nal, aki ekkor rögtön elém lép, és segít megszabadulni ruháimtól.

-Néha képes vagy meglepni az engedelmességeddel, drága.-mocskosan mosolyog, miközben testemet érinti szemérmet nem ismerve. Az ágyra lök, és hiába vagyok teljesen meztelen, már nem tudom magamat kényelmetlenül és túlságosan kiszolgáltatottan érezni, annyiszor látott már így.

De SeHun is minden egyes alkalommal egyre bátrabb, és egyre csak egyszerűbben kezd neki dolgának. Nem mintha az elején olyan sokat cicózott volna bármivel is. És ettől függetlenül mindent ugyanolyan jól csinál, mint mindig. De ma valami más... Halk telefon csörgés és rezgés, mi megüti mindkettőnk fülét. A felettem tornyosuló fiú előbb kap észhez, és nem hagyva abba, amiért itt van, úgy veszi kezébe telefonját, hogy fogadja a hívást. Felegyenesedik és szabad kezével befogja számat, míg valamiért erősebben, durvábban kezd lökni. Így nem fogok tudni csöndben maradni...

-Mondjad, Baby.-hagja csepeg valami ismeretlen ézéstől, mégis az ahogy az illetőt szólítja ezt teljesen felborítja.-Igen... Igen... Persze, nem sokára otthon leszek, ne aggódj. Csak nagy a-Fenekébe markolok, így még mélyebbre húzva magamba. Én számba harapok, visszafogok egy hangos nyögést, ő pedig szikrázó szemekkel nézve rám káromkodja el magát-Nagy a forgalom. Bolondok az emberek.-Hallom ahogy a fiú, a telefon másik végén még valamit mond neki, majd elköszön.-Nem sokára, Baby. Szia~-teszi le végre ő is a telefont, bár ez nekem kevésbé kedvező, mint hittem volna.-Mit gondolsz? És ha lebukok a te kurva kis játékod miatt? Hm??-Lökései lehetetlenül erősek minden kérdése végével, de ez csak neki jó. Hiszen így gyorsan el is élvez, de én még ott táncolok a vékony kötélen, viszont ott is kell maradnom, illetve hát meg kell oldanom magamnak, hogy onnan feljussak én is oda, ahova SeHun. Ugyanis ő itt hagy, amint kielégítette magát és összeszedi cuccait. Még csak egy intést se kapok, meg semmi...

Vajon ki letett akivel beszélt? Mármint... Biztosan a párja, hiszen Baby-nek hívta, de... Várjunk csak! NamJoon lehetett? Nagyon sok pletyka ment mostanában körbe a suliban, hogy valami több van a kettő meleg srác között, mint alkalmi kavarótársak között szokott. Igaz, nem tudom... Nem láttam őket sokat együtt az iskolaépületen belül, de lehet próbálják titokban tartani... Bár minek? Így is mindneki tudja, hogy imádják egymást baszni. Mmh, hát mindegy is, nem az én dolgom. Legalábbis addig, amíg NamJoon -már ha tényleg ő az- rá nem jön, hogy SeHun csalja -már ha tényleg, komolyan együtt vannak. Tök mindegy, azt mondom. Van most más gondom is, sokkal nagyobb, mint az, hogy NamJoon és SeHun rendesen randiznak-e.